3. ez az én házam – az öncélú formalizmus | Ha már valamennyi időd eltöltöttünk ebben a szakmában építészként, mindannyiunknak kialakul egyfajta stílusa, az ami az egyik megbízónak tetszik, a másiknak pedig nem. Ez így is van rendjén.

A szakma krémjének tekintett szűk réteg – persze az, amelyik egyáltalán „bajlódik” családi házas megbízókkal – esetében az egyéni stílus egyben egyfajta védjegy, felismerhető formajegyekkel, ami csakis rá jellemző. Esetükben a közvélekedés olyan, mint egy hires festő képe esetén, mindegy hogy mit, csak tőle legyen. Épületek esetében is létezhet ilyen, ahol is a megrendelő beleszólása a majdani lakásába leginkább csak a program megfogalmazására terjedhet ki, minden más az építész joga, mi több kizárólagos hitbizománya, szakmai fejlődése és jó hírneve ápolása érdekében készített „állomás”.

Nem róluk lesz szó, mert ez a szűk réteg valóban más, valódi művészi szinten műveli ezt a szakmát.

Aztán vannak, akik ugyan nem tagjai e fent említett szakmai elitnek, de munkáik könnyen felismerhető stílusjegyekkel rendelkeznek, mi több, kizárólag egyfajta házat tudnak, akarnak  tervezni. Az ő esetükben a megbízók pontosan ezekért a formajegyekért keresik meg őket, hiszen tetszik nekik az, amit csinálnak. Most tekintsünk el attól, hogy az a stílus, építészeti felfogás éppen milyen, mert hiszen nem ez a lényeg. Az ő esetükben ez a fajta kizárólagosság nem hiba, hanem egy stílus maradéktalan felvállalása.

Így emiatt ők is kimaradnak ebből a körből.

Azokról ejtenénk pár szót, akik tudatosan vagy csak ötlettelenségük miatt egyféleképpen képesek egy tervezési feladatot megoldani illetve azokról, akik mit sem törődnek a megbízókkal, saját ötleteiket szeretnék mindenáron elsütni, megvalósítani. No ezek már az építtető felől nézve valóban tervezői hibának minősülnek.

Számos olyan tervező van, aki egyszer kitalált, megtervezett egy házat és annyira megtetszett saját magának, hogy évekig ugyanazt rajzolja meg, szinte mindegy, hogy a megbízója mit is szeretne. Ebben adott esetben nemcsak az ötlettelenség, hanem a gépies – kizárólag a tervezési díjat szem előtt tartó – hozzáállás is szerepet játszhat. Egyik sem túl szívderítő egy építtető számára, még akkor sem, ha semmi egyedit nem szeretne, ha elfogadja, hogy tucatházat kapjon (a tervezői hozzáállás nyilván azonos akkor, amikor alaprajzilag kell a funkciókat jól elhelyezni és akkor is amikor tömeget adunk egy épületnek).

Részben idetartoznak azok a tervezők is, akik saját típustervgyűjteményt dolgoznak ki és azokat igyekeznek elsütni a megrendelőiknek, így igyekezvén „hatékonnyá” tenni a tervezés időigényes folyamatát illetve megtartani alacsony áraikat. Róluk külön lesz szó.

A tervezés eredménye a tervező személyéhez kötött és szerzői joggal védett mű, amivel sokan hajlamosak visszaélni illetve függetlenül az építészeti kvalitásaitól, önhatalmúlag valamilyen megfoghatatlan művészeti értékkel is felruházni. Az ő esetükben az épület bizonyos elemeit hajlamosak úgy feltüntetni, mintha azokhoz nem lehetne hozzányúlni, amihez az építtetőnek nincs „köze”. Itt nem az előírásokból fakadó kötelezettségekre kell gondolni, hanem legtöbbször formai és részlet elemekre.

Sok építész hajlamos azt gondolni, hogy a tervezett ház a portfóliója következő darabja, de nem ennek van prioritása, hanem annak, hogy a megrendelő igényei ki legyenek elégítve oly módon, hogy egyúttal egy értékes, környezetbe illeszkedő épülettel legyünk gazdagabbak. Ha ez teljesül, no utána már mehet a portfólióba !

A sorozat eddig megjelent részei:
1. saját „típusterv”-em van
2. tervezés, aláírás szolga módjára
3. ez az én házam – az öncélú formalizmus

Maradjanak velünk, mert hamarosan jön a következő rész:
4. csak eng. tervet vállalok

ha nem akar lemaradni a folytatásról, iratkozzon fel az email értesítőre vagy az RSS csatornánkra.

[poll id=”18″]