Massimiliano Fuskas nem véletlenül választotta a 2000. évi Velencei Építészeti Biennále mottójául e szavakat, ami megütközést kelthetett (és keltett is) sok építészben.¹ Schneller István, amikor a városépítész (urbanista) legfőbb jellemzőit sorolja – mások véleményére építve – állítja, hogy első az etikai kiválóság, aztán az átfogó műveltség és csupán harmadik a mesterségbeli tudás (ami persze nem jelenti azt, hogy kevéssé lenne fontos, hisz ez is egy dobogós helyezés). Borvendég Béla hosszú éveken keresztül figyelmeztette társait, az építészeket, hogy másként kellene művelniük a szakmát, hogy ne veszítsék el a (maradék) renoméjukat, társadalmi elfogadottságukat.² A Magyar Építőművészek Szövetségének közgyűlésén sok fiatal (és régebben ifjú) várta az ő hozzászólásait, remekműveit, amelyekről így emlékezik a pályatárs: „…nem tudtuk, inkább csak éreztük igazságának súlyát és tévedhetetlenségét.”³

Nem gondolom, hogy azzal a „tévedhetetlenséggel” szólhatok, mint Borvendég Béni, de hiányában úgy érzem, nem maradhatok néma, nem hallgathatok.

Az értetlen laikus tömeg erőst meglepődött azon, hogy az úszó világbajnokságra épült Duna parti uszoda egyáltalán nem hasonlít a korábban bemutatott, ország-világ előtt meglengetett változathoz. Jött a magyarázat, hogy az első vázlatok, azok ilyenek, meg olyanok – a lényeg, hogy nem kell komolyan venni azokat. Felmerül a kérdés, akkor mik ezek? „Demóváltozatok” a „beetetéshez”? Vagy csak az alkotó/k erőfitogtatása/i, hogy ilyet is tudok, tudunk?

Mit gondoljunk azokról az építészekről és neves bíráló bizottsági tagokról, akik lerajzolták, illetve a legjobbnak minősítették a Városligetbe tervezett múzeumokat a nemzetközi tervpályázatokon? Például a Magyar Zene Házának álmodott japán luggatott palacsintát meg a többszintes kínai/japán pagodát – Nemzeti Galériának.

A csak a világűrből, illetve sétarepülőből látható „emblematikus”, 9000 négyzetméteres tetőnek, ami alatt két hangversenyterem, meg némi kiszolgáló helyiség lötyögött, a többi része viszont teljesen feleslegesen letakart, beárnyékolt több ezer négyzetméter parkterületet, a „növekvő” zöldfelületet, mi értelme van? Mi értelme ennek – a pénzkidobáson túl? Nem élünk a trópusokon vagy forró sivatagos környezetben, ahol árnyék nélkül nem lehet létezni. Nem jutott el a szakma kiválóságaihoz Jan Gehl figyelmeztetése, amit a várostervezéssel kapcsolatban mondott, s amit Brazília-szindrómának nevez könyvében, az Élhető városokban, s ami – megítélésem szerint az építészetre éppúgy áll, azaz, hogy ne repülőről tervezzünk, hanem az emberek nézőpontjából (magasságából), s ne óriási, légből-kapott elvek vezessék gondolatainkat és kezünket, hanem az emberek érzékelésének, jól-létének szempontjai? folytatás

Komoly kritika ez a ma építésztársadalmának, különös tekintettel azokra, akik úgy vélik, hogy amit még a technika elbír, addig kell nyújtózkodni. Ezért terveznek 1 km magas házat, kizárólag a formának alárendelt épületeket olyan országokban, ahol bár nem dolgoztak meg a jólétükért, de ölükbe pottyant a mérhetetlen gazdagság.

Ahol ilyen megrendelők találhatóak, azokhoz mindig lesznek olyan építészek, akik kiszolgálják őket. Ráadásul a legnagyobbak és a leghíresebbek. Mert ők úgy vélik, felette állnak a címbeli etikának. Kizárólag az számít, hogy nyomot hagyhassanak. Bárhol, bármi áron.

Ne gondoljuk, hogy ez nálunk nincs így, csak persze kisebb léptékben és provinciálisabban. Nálunk nem a mindenáron való monumentalitás, sokkal inkább

építészeti halandzsa

lelhető fel. Elég elolvasni azt a bődületes sületlenséget, amit a 2018-as velencei biennáléhoz állítottak össze egy pályázati anyagban, aminek a keretében „bemutatnák a pusztát„.

„A térben a “szellemi itató” vályúban oldalanként kötegben lerakott A4-es kiadvány lapok, a szerkesztők által beválogatott írásokkal. A kiadvány, “szóróanyag”, vagyis törzsszöveg rövid “esszé” pályázat beérkező anyagából válogatott írások együttese.

A pavilonban, puszta háttere előtt, 40 kép és hozzá tartozó képenként kb. 2500 karakternyi írás között böngészhet a látogató, aki egy-egy lapot vihet magával a tájkép elemi hatásának élményén túl. A lapokon a szerzők által választott főkurátori freespace manifesztum alapállításaira reagáló saját építészeti példáinak képe és a hozzá fűzött gondolatok olvashatóak.”

E műfaj ezidáig egyik legszebb darabjai ez volt.