A Mi valósult meg az építészetpolitikából című sorozatunkban igyekszünk az adott területet jól ismerú szakembereket is bevonni és a véleményüket kérni. Az itt következő írás szerzője Horváth András építész, a Dél-Dunántúli Építész Kamara (DDÉK) elnöke, Paks főépítésze. 2010-ben az év főépítészének választották

12. Főépítész és tervtanács

12.1. Az épített környezet minőségének országos biztosítása érdekében

a) létre kell hozni az 59 építésigazgatási szervezettel rendelkező járásközpontban az állami főépítészi hálózatot és az általuk működtetett, rendszeresen ülésező tervtanácsot,
b) a kiemelt jelentőségű területeken önálló főépítészi státuszt kell biztosítani,
c) a – járási, megyei, kiemelt és országos szintű – állami főépítészek rendszeresen ülésező tervtanácsot működtessenek,
d) korszerűsíteni kell a főépítészi továbbképzési és vizsgarendszert,
e) a nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházások tervtanácsi támogatására felül kell vizsgálni a vonatkozó jogszabályokat,
f) a szakmai garanciák megtartása és kibővítése mellett korszerűsíteni kell a főépítészek és a tervtanácsok működésének szakmai és eljárási szabályait, az érintett szakmai szervezetek bevonásával.

12.2. Ki kell alakítani a főmérnöki rendszert amely támogatja a főépítész és a polgármesterek munkáját, valamint a 2014–2020-as európai uniós források hatékony felhasználását.

***

Milyen szerzet is a főépítész?

A kultúrtörténet során számos építésznek volt meghatározó szerepe egy-egy település kialakulásában, fejlődésében. Jól, vagy rosszul működő hatalmi központok, kisebb, vagy nagyobb jelentőségű uralkodók szívesen mutatták meg erejüket építészeti alkotásokban, vagy akár városok létrehozásában. A közösségek által kinevezett főépítész a demokráciák fejlődésével párhuzamosan jelent meg. Felelősségi- és munkakörét a közösség jelöli ki, tehát nem egyéni ambícióinak és érdekeinek érvényesítése, hanem a település vagy az állam – falu, város, kerület, megye, ország – által rábízott épített, vagy táji környezet értékeinek védelme és fejlesztése a feladata. Tevékenysége túlmutat az építészet műszaki, városépítészeti tartalmán, mert az épített helyek megszabják a közösségi élet kereteit, de ez fordítva is igaz: a közösség szemlélete határozza meg a környezetünk minőségét, mint tükörben mutatja meg benne magát az ott lakók műveltsége, igényessége, anyagi ereje.

Az állami és az önkormányzati (települési) főépítész feladatköre hasonló és egymást kiegészítő, de van egy pont, ahol eltérő. Az állami főépítész a felülről jövő szempontrendszert képviseli (kormányzati szándék, jogszabályok érvényesítése, nagy összefüggések), míg a településeken működő főépítész az indíttatását alulról, a helyi adottságokból, a helyben lakók szándékaiból, érdekeiből kapja. Ez nem jelenti, hogy a szabályok rá ne vonatkoznának, de az alkalmazásuk során mindig rajta kell legyen az a szemüveg, mellyel a helyi viszonyoknak leginkább megfelelő megoldásokat látja meg előbb.

A jogalkotó szándéka mindig az, hogy életünket az előírások keretei közé szorítsa, mert a jog terén a norma és a büntetést zárt rendszert kell képezzen. Az épített környezet azonban nehezen enged ennek a szándéknak, mert szerencsénkre a világ sokkal változatosabb annál, mint, hogy méterrel, százalékkal és egységes formai követelményekkel minden leírható legyen. A szabályozás tehát nem kávéautomata, amibe bedobjuk a telket, az építtetőt és a pénz, és alul kijön a ház. Van ott közben egy hivatás, az építészet, és az építész feladata, hogy az elsődleges igényhez az értékes gondolatot, a mérlegelést, a helyénvalóságot, az egyediséget hozzátegye. A szubjektum nélkül az építészet lehet műszakilag korrekt, de elveszíti kulturális tartalmát.

A tervező teljesítményét, vagyis a tervet nem lehet gépiesen megítélni. Az építési hatóságoknak régóta nem az építészeti minőség bírálata volt a feladatuk, és jól tudjuk, hogy a rossz ház hamarabb megépíthető a szabályok betartásával, mint a jó. Az önkormányzatiság rendszerében egy másik szubjektum – nevezzük főépítésznek – segít az építtetőnek és tervezőnek eligazodni a lehetőségek útvesztőjében, mérlegelve a közösség és a személyes érdekek, a törvények és a helyi szabályok, a magas kultúra és a helyi hagyományok között.

Főépítészt a magyar települések kevesebb mint 10 %-a alkalmaz. Még, ha ezek zömmel városok is, akkor is csak a lakosság kis része találkozik az általuk nyújtott szakmai támogatással. Különösen égető ez a hiány a kis településeken, ahol gyakran egy jó tanács, egy emberi gesztus megóvhatja a falut egy szép tornác elvesztésétől, vagy egy összképet bomlasztó lila ház megjelenésétől. A korábban leírt bonyolult szempontrendszer miatt nem ritka, hogy az egyéni elképzelések ütközésbe kerülnek a közösség elvárásaival. Ilyen esetekben kell megtalálni a közös nevezőt, és elérni, hogy az energiák az érték- és közösség-teremtés irányába hassanak.

A településtervezés mára nagyrészt eltolódott a normaként alkalmazandó jog irányába. Ma már nem tartalmaz építészeti víziót, vagy sajátos helyzetekre vonatkozó ajánlásokat, csak mindenki számára azonos jogokat és kötelességeket biztosító előírásokat. A tavaly kihirdetett településképi törvény a maradék egyedi előírást, helyi sajátosságot és értékvédelemre vonatkozó javaslatot is kiveszi az építési szabályzatból, és önálló rendelet megalkotását írja elő. Mivel a helyi építési szabályzat és a kötelezővé tett településképi rendelet között a kapocs a főépítész tevékenysége, így szerepe akár meg is erősödhetne. Azonban az egyszerűsített bejelentési eljárás és az építési engedély nélkül végezhető munkák körének jelentős bővítése az épülettervek nagy részét elbújtatja a közösségi ellenőrző szerepet betöltő főépítész, és így a közösség elöl is.

Mire való a tervtanács?

A tervtanács szerepe akkor válik fontossá, ha a főépítész véleménye, javaslata mögé erősebb legitimitással kell szakmai támogatást állítani. Az önkormányzatok szintjén ez nyilván helyi döntésen múlik, de mindig adódhat olyan ügy, mely meghaladja egy ember felelősségét, vagy szakmai kompetenciáját, és a testületi állásfoglalás mindenki számára megnyugtatóbb. Az állam működésében ugyan ez már kikerülhetetlen, hiszen más a döntések léptéke, és más a társadalmi elvárás is. Az állam az egyéni döntés helyett a testületi döntés mögé bújik, ezzel kiiktatva az egyéni felelősség kérdését. Nincs is ezzel baj, hiszen elvárható, hogy az állam szintjén a különálló érdekektől mentes, átlátható, és a közösség számára mértékadó szakmai döntés szülessen.

A tervtanács – aki már vett részt ilyen munkában, az tudja – nagyon jó hely. Építészek egymás közt építészetről vitatkoznak, és jellemzően jobbá teszik a világot maguk körül. Persze sokan szidják a tervtanácsokat, sőt ellenségnek tartják, mert az ő tervüket, az ő szándékukat akadályozzák megvalósulni, vagy eltérítik, módosítják azt. Ezek az ügyek jellemzőek akkor, ha a terv nem akar közösséget vállalni a környezetével (nem illeszkedik), amikor nem jól értelmezi az előírásokat (szabálytalan), vagy építészeti megfogalmazása hibás (korszerűtlen, funkcionálisan rossz). Ha a politika hallgat a szirénhangokra, akkor könnyen lerombolhatja az építészet – és nem csak ennek a hivatásnak – tekintélyét, mint erre 2015 őszén egy silány propagandafilm sorozat keretében sajnos kísérletet is tett. Az építészetben, mint gazdasági, kulturális és társadalmi teljesítményben elért (és megőrzött) eredmények adják korunk egyik maradandó lenyomatát, és tartják fenn az európai típusú fejlődés irányvonalát.

Mi a helyzet az építészetpolitikával?

Közkeletű szólás, hogy a koncepció annyit ér, amennyit betartanak belőle. 2015 januárjában jelent meg a1032/2015. kormányhatározat az építésüggyel kapcsolatos társadalompolitikai elképzelések megvalósítását célzó intézkedésekről. A 16 pontba szedett program átfogó vizsgálatra rendelte lényegében az egész magyar építésügyet. A 3. pont a főépítészi struktúra és jogállás, valamint a tervtanácsi hierarchia országos szintű egységesítését, valamint a főépítészi tevékenységhez kapcsolódó jogszabályok felülvizsgálatát tűzi ki feladatul, rövid határidővel. A 14. pont a Magyar Építészeti Tanács felállítását ígéri felállítani, míg a 15. pont a Nemzeti Építészetpolitika megalkotását.

A Nemzeti Építészetpolitika tekintetében az 1032-es határozatban leírt feladat maradéktalanul teljesült, hiszen 2015 őszén ünnepélyes keretek között bemutatták a díszes kiadványt, mely a szakma számára talán utoljára azt jelezte, hogy lehet közös hangot találni a kormányzati szándékokkal. Ebben a szakaszban nagyon konstruktív együttműködés alakult ki a Miniszterelnökség és az Építész Kamara között, ami azt a reményt keltette, hogy a jogszabályok tartalmazni fogják a szakma észrevételeit. A leírás szerint az újragondolt főépítészi rendszer fogja szavatolni, hogy „érvényesüljön a szakmai hozzáértés a jogszabályok által nem szabályozott építészeti, környezetalakítási elemek és mérnöki tevékenységek területén is, és biztosítja az ide vonatkozó tanácsadást.„ Célul tűzi ki, hogy „mindahány jelentősebb építészeti és települési tervet szakmai tervtanács véleményezze, és már a tervezési folyamatot is konzultációval segítse. A tervtanács intézménye az építészeti minőség biztosításában alapvető szerepet tölt be. Működésének kiszámíthatóságát a jól képzett, szakmai szervezetek által támogatott és elhivatott főépítészek garantálják. A települések életében a főépítészek a települési mérnökökkel együtt a hatáskörrel bíró politikai döntéshozók szakmai tanácsadói is.”

2015. szeptemberében tették közzé 1567/2015. kormányhatározatot, vagyis az építésügy átalakítását célzó intézkedési tervet. Néhány meredeknek tűnő elhatározástól eltekintve az irat még következetesen tartotta magát az eredeti elképzelésekhez. Az 1.4. pont alatt a következők olvashatóak:

A lakossági építkezések támogatása érdekében átlagosnak tekinthető minimum méret meghatározásával egy gyorsabb eljárásmenet kialakítása indokolt. Legfeljebb 160 m2 hasznos alapterületű lakóépület (legfeljebb 3 szint: pince+földszint+tetőtér) építése vagy meglévő lakóépület legfeljebb 160 m2 hasznos alapterületűvé történő bővítése vagy átalakítása esetén, amennyiben szakhatósági közreműködés, és építésügyi követelmények vizsgálatán túlmenő szakkérdés vizsgálat nem szükséges, az építésügyi hatóságnak tudomásulvételi eljárást kell lefolytatnia.

Itt tehát még egyértelműen kiolvasható a szándék, hogy kisebb lakóépületek esetében tényleg leegyszerűsödik az eljárás. Füleky Zsolt helyettes államtitkár akkor még úgy fogalmazott:

A tudomásulvételi folyamatnak a következők az alapfázisai: megszületik az építtetőben a szándék, hogy egy moderált méretű családi házat szeretne. Keres hozzá egy tervezőt, akivel együtt – vagy csak a tervező – megkeresik az illetékes főépítészt, aki megadja a területre érvényes paramétereket, amit figyelembe kell venni a tervezés során. Második lépésben készít az építész egy koncepció- vagy vázlattervet, amit Településképi Véleményezésre benyújt. Engedélyezés tehát nincs, hanem ezután elkészül a kiviteli terv kidolgozottságú építészeti műszaki tervdokumentáció, amit feltöltenek az ÉTDR-be. Amennyiben a hatóság 15 napon belül nem tiltja meg a tervezett építési tevékenységet, a kivitelezés előkészíthető: ilyen egyszerű. Ehhez kapcsolódóan természetesen mások a felelősségi viszonyok, és így tovább. (Kiemelés tőlem.)

Az eljárás így még nem szakadt volna el a helyi építésszabályozástól, az önkormányzatnál lett volna „ügy”, és a közösség ellenőrző szerepe is megmaradt volna a településképi véleményezésen keresztül.

Mit mutatnak a jogszabályok?

A kormányhatározatnak az a dolga, hogy elrendeli bizonyos jogszabályok megalkotását. Az 1567-es kormányhatározat 2016 év végét jelölte meg határidőnek az egyszerűsített eljárás bevezetésére. Ez kellő időt adott volna az összefüggések vizsgálatára és a részletek kidolgozására. Ehhez képest 2015 Karácsonyán, előzetes szakmai egyeztetés nélkül a fa alatt volt az Építési törvény módosítása és a 456/2015. (XII. 29.) kormányrendelet, melyeket közel egy hónapig bénultan tanulmányozott a szakma, míg aztán először szóhoz jutott. Ma sem tudom jobban megfogalmazni megdöbbenésemet, mint az akkor közzétett nyílt levelemben:

• Építészként megdöbbenéssel tölt el a Kormányzat szakszerűtlensége, és dühít a hívatásunk (és más hivatások) módszeres, propaganda eszközökkel való lejáratása,
• Főépítészként felháborít a helyi közösségek akaratának, önrendelkezési jogának teljes semmibevétele, az építészeti értékek védelmének teljes feladása,
• Kamarai tisztségviselőként szomorúan látom, hogy a saját sorsunkért való rettegés megnémít, és cselekvésképtelenné tesz minket, eltávolítva a maradék, kamarai alapelvekhez még hű tagságunkat is,
• végül Állampolgárként kikérem magamnak, hogy az én befizetett adómból tönkretegyék a mi környezetünket, átláthatatlan és mérhetetlen támogatásban részesítsenek minősíthetetlen, és korszerűtlen építményeket.

A 300 m2-re emelt mérethatár már nem a városszéli kisház kategóriája, hanem akár kialakult, vagy kialakulóban levő beépítés meghatározó eleme is lehet, többszintes, többlakásos kialakításban. Egy telken az épületek többszörözhetőek, így egy lakópark kialakításának sem szab már határt. Mindezt úgy, hogy a rendelet ezt a kört kivonja a HÉSZ – eleinte több, ma kevesebb – előírása alól, és eltünteti a terveket az önkormányzatok elől.

Az egyszerűsített bejelentéshez kapcsolódó jogszabályokat azóta több, mint 40 alkalommal módosították. Ma a szakmagyakorlók már azért könyörögnek, hogy bármilyen is az aktuális változat, de legalább néhány hónapig maradjon érintetlen. Mire végére érnek az egyik előírás olvasásának, már egy saláta törvény jóváhagyási folyamatba csomagolt újabb módosítást kellene megérteni. Folyamatban levő munkák készítése során többször át kell dolgozni, vagy ki kell egészíteni terveket, újra kell kötni a szerződéseket, hogy megfelelőek legyenek. A zűrzavar miatt alig fél évvel megjelenése után visszavonták a 456-os rendeletet, és újrafogalmazva a 155/2016. (VI. 13.) kormányrendeletben adták ki. Ennek előírásai csak annyival jobbak, hogy az ordító hibák, ellentmondások megszűntek, de a szemlélet maradt.

Az építészek mellett az építtetők sem boldogok. Az építkezés megkezdéséig szükséges idő nem lett rövidebb, hiszen azt csak a kivitelezésre alkalmas tervdokumentáció e-naplóba való feltöltése után lehet megtenni. A tervdokumentáció műszaki tartalmának előírását ugyan sikerként is megélhetjük, de átlagos helyzetben a részletesebb terv, a kötelező művezetés és a felelősségbiztosítás is többletterhet jelent. A legfontosabb azonban a rengeteg bizonytalanság és félelem, ami az alapadatok hiányosságát, a vétlen hibák következményeinek megítélését, a várható ellenőrzéseket, és a szintén előre kódolható pereskedéseket kíséri. A tervezők felelőssége szinte korlátlanná vált, de az építtetők és kivitelezők sem érzik magukat biztonságban az értelmezési eltérések miatt.

Mit hoz a jövő?

A történetnek nincs vége. Már Parlament előtt van az Építési törvény újabb módosítása, mely lényegében felső alapterületi határ nélkül ad lehetőséget saját célra egylakásos lakóépületet építeni, vagy meglevő lakóépületet (akár társasházat) bővíteni. Ha ezt összevetjük az időközben megalkotott 2016. évi LXXIV. törvénnyel, mely a településkép védelmét helyezi új – a HÉSZ-től lényegében független – alapokra, illetve a 312/2012. (XI. 8.) kormányrendelet alig 2 hónapos módosításával, mely az építési engedély nélkül végezhető építési tevékenységek körét bővítette ismét jelentősen, akkor el kell gondolkodnunk, hogy végül is kit szolgálnak ezek a jogszabályok?

• A Nemzeti Építészetpolitika célkitűzéseit a szakemberek még közmegegyezéssel támogatták. Ebből ma csak nyomelemek vannak életben, az ígéretek nagy része szóba sem kerül, a konkrét lépések átgondolatlanul messze meghaladták a kijelölt kereteket. Mivel új építészetpolitika nem került megfogalmazásra, azt kell gondoljuk, hogy ma az ország lakossága számára ismeretlen logika mentén folyik a törvényalkotás.
• Az átlagpolgár építtető számára nem életszerű a 300 m2-nél nagyobb egylakásos lakóépület (családiház) kategória. Ha valaki ebben az esetben nem akar építési engedélyt kérni, annak nem az ehhez szükséges idő okozza a gondot, hanem valami más.
• Az átlagpolgár építtető nem 300 m2-t megközelítő társasházi lakásban él, tehát ennek bővítési lehetőségével egy kivételezett réteg számára nyílik egy magánösvény.
• A 300 m2-nél nagyobb társasházban olyan tartószerkezeti, gépészeti és elektromos összefüggések vannak, melyeket hatósági ellenőrzés nélkül veszélyes megváltoztatni. Kidolgozatlan (mert nem ismert még a 155-ös rendeletre és a társasházi törvényre gyakorolt hatás) az ilyen bejelentések társasházi kezelése, hogy van-e beleszólása a többi lakónak, ki kap értesítést, mi van a lakáson kívüli közös tulajdonban levő épületrészekkel?
• A vállalkozók világa már összetettebb. Bizonyosak lehetünk benne, hogy van, aki tudja, vagy majd ki fogja találni, hogy az új játékszabályok kereteivel hol tehet szert nyereségre. A befektetői érdek azonban csak ritkán illeszkedik zavartalanul a közösségi érdekhez. Véleményezési lehetőség hiányában az ütközés biztosra vehető.
• A tervezők számára a felső határ eltörlésével a felelősség mértéke is beláthatatlan lett. Nincs az a tervezési díj, amit ne lehetne visszaperelni építési hiba, költség túllépés, vagy előírás megszegése miatt. És nincs az a felelősségbiztosítás, mely ezekre a kockázatokra fedezetet nyújtana.
• A helyi lakosok számára az első meglepetések akkor jelentkeznek, amikor rájönnek, hogy a nekik biztosított látszólagos szabadság a szomszéd számára is megadja a lehetőséget, hogy érdekeit minden téren, kontroll nélkül érvényesítse.
• A helyi közösségek reakciójára még várni kell, még nincs elég tapasztalatuk. Csak remélni lehet, hogy az önkormányzati rendszer terén nem fogy el az energia, az állampolgári öntudat, és az igény, hogy a saját épített környezetük alakításának ügyében beleszólásuk legyen a jövő folyamataiba.
• a főépítészek és tervtanácsok szeretnék végezni a dolgukat, anélkül, hogy feleslegessé és nevetségessé teszik őket. Hasznosságuk bizonyított tény. A helyzet kulcsa abban van, hogy szakmai állásfoglalásuk alapján a polgármesternek legyen újra lehetősége minden fontos építési tevékenység véleményezésére.

2017. február 10.

Horváth András  építész

a DDÉK elnöke, Paks főépítésze

A teljes sorozatot itt tudja nyomon követni