Egy több részes cikksorozatom indult az euroXtrade Magazinban, az első rész címe: Létezik-e korszerű és homogén külső teherhordó téglafal?

A téma már megjelent korábban itt a kooseptar.hu-n Korszerű ház | A homogén tartófalak vége címmel. Ez egy teljesen újraírt változat. Az írás egyelőre csak a Magazin print számában olvasható, az online késleltetve jelenik meg az euroXtrade Magazin honlapján.

***

Létezik-e korszerű és homogén külső teherhordó téglafal?

Mielőtt megkeresnék a fenti kérdéshez a választ, fontos volna tisztázni mit is várunk el egy ilyen faltól. Önkényesnek tűnik, hogy miért pont ezeket a falakat vizsgáljuk és miért egyáltalán a falakat, miért nem a födémeket és a többi szerkezetet is? Az ok viszonylag egyszerű. Ha megnézünk egy ingatlan hirdetést, a legtöbb lakást, családi házat, nyaralót leginkább a falaikkal azonosítanak, jellemeznek. „Téglaépítésű” „panel”„”blokkos” jellemzőkkel találkozunk, mintha az egész lakás milyenségét pusztán a falak határoznák meg. A köznapi beszédben az alakult ki, hogy a falaikkal azonosítjuk és különböztetjük meg az épületeinket, ezért a falak kiemelt szerepe.

Mit nevezhetünk korszerűnek?

Ha végignéznénk a hagyományos tégláink sok ezeréves történetét, azt látnánk, hogy tényleges fejlődésről, pontosabban fejlesztésről jóformán csak az elmúlt cca. 100 évben beszélhetünk, amikor is a kézzel vetett téglák helyét átvette az ipari méretű gyártás. Az igazi fejlesztés pedig akkor indult meg, amikor a gazdaságosság, a hatékonyság és az élőmunka csökkentése minden építőanyag esetében a legfontosabb elvárássá vált.

Kezdetben a hagyományos kisméretű tégla univerzális építőanyag volt, hiszen nem csak falak készültek belőle, hanem boltozatok, poroszsüveg boltozatok, pillérek, kémények, padlók, homlokzatburkolatok is. A felhasznált tégla viszont kis méretű volt, nehéz és szaporátlan a vele való munka.

Az ipari fejlődés életre hívta azt a máig ható folyamatot, hogy amit csak lehet, azt hatékonyan előre kell gyártani, mert az élőmunka drága és gazdaságtalan mindent a helyszínen elkészíteni. A kisméretű tégla korszerűtlen lett, hiszen a födémeket már vb gerendákkal, a nyílásáthidalásokat szintén vasbeton vagy részben vasbeton gerendákkal helyettesítették, a kéményeket blokkokból, íves belső felülettel előre gyártották. A téglák elkezdtek nőni minden irányban, de hogy ne legyenek megemelhetetlenül nehezek, ezért lyukacsossá váltak, először pár méretesebb lyuk, majd egy technológiai újításnak köszönhetően polisztirol gyöngyökkel keverték, amelyek az égetés során elégtek és általuk porózussá váltak a téglák. E porózusság igen számottevően megemelte a hőszigetelő képességüket.

A kisméretű téglák nagy habarcsfelhasználása már a múlté, hiszen a nagyobb téglaméretek kevesebb fugát, így kevesebb habarcsot igényeltek. Majd megjelentek a csaphornyos oldalakkal a téglák és a függőleges hézagokból eltűnt a habarcs. A hőszigetelés javítása érdekében hőszigetelő falazóhabarcsot illetve külső-belső hőszigetelő perlithabarcsot használtak.

A tégla hőszigetelőképessége hirtelen megugrott, viszont a hangcsillapítása és a szilárdsága lecsökkent. Már nem lehet pilléreket falazni, boltozatot képezni belőlük, sőt ha nagyobb kiváltógerenda támaszkodik a falvégre, még kiegészítő pilléreket is kell alkalmazni. A porózus, lyukacsos tégla a homogén falszerkezet szinte kizárólagos anyagává vált és az mind a mai napig.

Miért fontos, hogy homogén legyen?

Épületfizikai és statikai szempontból a homogén tartószerkezet nyilvánvaló előnyt jelent, nincs süllyedéskülönbség, nincsen eltérő zsugorodás, száradási idő…stb. A másik ok nyilvánvalóan gyártói oldalon keresendő, hiszen minden építőanyag gyártó szeretné, ha csak az ő szerkezeteit építenék be, így egy téglagyártó arra törekszik, hogy az ő termékeiből szinte minden megvalósítható legyen.

Amikor téglát említünk, a legtöbbször kizárólag égetett agyagtéglára gondolunk, azonban léteznek másfajta falazóanyagok is, mint pl. a Liapor,Ytong, gázbeton, habisol, amikből az agyagtéglákhoz hasonlóan ugyanúgy falazhatóak tartófalak.

A fejlesztések iránya igyekezett olyan falazóanyagot megcélozni, ami homogén volt és nem igényelt kiegészítő tartószerkezetet. Sok falazóanyag esetében ez csak részben sikerült (a kezdetek biztató eredményei később igen súlyos következményekkel jártak, lásd gázbeton, bauxitbeton…). A téglák meghíztak, először 36, majd 38 cm-esre, majd még annál is vastagabbra. A téglagyártók bűvös szava a “k érték” lett, ami a hőátbocsátási érték és amit ma már U értéknek kell hívni.

Ha le akarnánk egyszerűsíteni a külső teherhordó falakkal szembeni elvárásainkat, akkor ebből két fontosat emelnénk ki, az egyik a tartószerkezeti funkció, a másik pedig a hőszigetelés. A falak e két képessége ráadásul fordított arányban áll egymással, vagyis minél könnyebb, annál jobb hőszigetelő, de annál rosszabb a teherbíró képessége. A falazatgyártók elsősorban a jobb hőszigetelőképességekre koncentrálva igyekeztek olyan könnyített falazóanyagokat létrehozni, amik tartószerkezetként is viszonylag jó hőszigetelési értékkel rendelkeztek.

Az alapanyag fizikai és kémiai korlátain túl már csak a falazás minősége, a habarcs összetétele segíthetett, így először megjelentek a hőszigetelő habarcsok illetve a falazás új fajtái (csiszolt téglák), mindenek az volt a célja, hogy a falazatból lehetőleg minél jobban kiiktassuk a habarcs hőszigetelést lerontó komponensét. A fejlesztés ma már ott tart, hogy a függőleges hézagokban már egyáltalán nincsen habarcs, sőt most már a vízszintes hézagokból is kikerült, a helyét tubusból kinyomható műanyag hab vette át. Ez utóbbi létjogosultságét azzal próbálták elfogadtatni, hogy így akár télen is lehet falazni.

Ez volt az a pont, ahol a fejlesztés – vagyis a mind jobb hőátbocsátási érték elérése a teherhordási képesség megtartása mellett – oda vezetett, hogy képtelenség lett már homogén falszerkezettel kielégíteni csak e két legfontosabb elvárást is, így ezen téglafalak mára elérték teljesítőképességeik határait.

Koós Miklós építész
www.kooseptar.hu