Nicolas Poussin: Árkádiai pásztorok, 1638. (Olaj, vászon. Louvre, Párizs)

A szerecsenmosdatás a ténytagadás egyik sajátos vállfaja. Olyan cselekvés (vagy cselekvéssorozat), amely során a cselekvő (vagy cselekvők) egy vagy több múltbeli, mindenféle szempontból (különösen kiemelve az általános erkölcsi nézőpontokat) védhetetlen, gyalázatos és/vagy felháborító nézetet, történést vagy cselekményt próbál kedvező  (vagy kedvezőbb) színben feltüntetni. Eszközei a források semmibevevése, az össze-visszahazudozás, a féligazságok használata, az érzelmekre hatni próbáló retorika, a „rosszullétig sulykolás”, a csúsztatás és egyéb demagóg retorikai fogások … forrás.

Árkádia Hellasz pásztorok lakta vidéke, melyet a hatalmas PAN isten ural. Életükhöz hozzátartozott a hangszerrel kíséret vers, így Árkádia a költészet szimbolikus bölcsője

A 13 ezres építész kamara legnagyobbrészt kitüntetések, elismerések és díjak nélküli arctalan és szürke tömegének tagjaként egészen elképedtem, amikor először olvastam arról, hogy miféle ízléstelen és durva dolgozat született Makovecz Imre temetése után alig pár héttel. A meglepetésem döbbenetté vált, amikor ezt még azzal fokozták, hogy mindezt megismétlik a Fugában (azt már tényleg csak remélni merem, hogy ebből nem csinálnak országos roadshow-t, hogy minden megyei kamarában meggyalázhassák a nevét.

(Bár a történések szempontjából az én személyem teljességgel érdektelen, elmondom, hogy nem tartoztam soha semmilyen építészeti szekértáborhoz, klikkhez, sem csoporthoz, szellemi-alkotói műhelyhez és még csak nem is érzem igazán közelállónak az organikus építészet szellemiségét. „Virágozzék minden virág”, a sokszínűség elvét tartom az egyedül elfogadhatónak.)

… Árkádiában építésznek indult díszlettervezők, úgynevezett szervesek ütötték fel a tanyájukat és munkálkodnak egyre erőszakosabban és egyre kártékonyabban. Persze, írja, az még nem baj, ha valaki színpadi háttereket tervez, hiszen ez az egyik tisztes foglalkozás a többi között. Ezek a jótétlelkek azonban a színfalakat épületekként értékesítik, ami viszont már kissé gyanús, de azért ügyességüket még talán arcátlan vagányságnak is fel lehet fogni. Így hát ez a kóklerség sem vethető a szemükre, hiszen ha vannak, akik hajlandók megvenni munkáikat, akkor áldják-vigyék. Sok mindenfélét árulnak a piacokon, a művészetek kirakodóvásárain, minden eladó, az ügyeskedők bármiből pénzt, meg karriert tudnak csinálni … forrás   

Talán minden jóérzésű érdeklődő arra számított, hogy eszmefuttatások helyett csak feláll valaki és egyszerűen nyilvános bocsánatkérésre szólítja fel azt, aki ennyire megfeledkezett magáról. Ehelyett a Fugában illetve a cikk kapcsán keletkező hozzászólásokban – a határozott rendreutasítás helyett – „opponenciá”-ba mártott szerecsenmosdatás tanúi lehettünk, kiválóan bemutatva a honi építésztársadalom valós állapotát (ez a mosdatás egyébiránt azóta is tart). Még szerencse, hogy volt – persze nem is építész -, aki legalább Makovecz Imre munkásságát méltatta.

Jól tudjuk mindannyian, nem vezet sohasem eredményre, ha akár a hivatalos kultúrpolitika, akár önjelölt váteszek határozzák meg az egyedül üdvözítő utat, az egyedüli megfelelő stílust, közízlést, különösen, ha e sajátos kultúrkampf hátterében valójában nem más áll, mint egy réges-régi megtorolatlan sérelem.

Mert ne beszéljünk mellé, mindenki tudja, mindez Sevilla miatt van. Hihető, hogy ezt nem volt könnyű megélni, de felnőtt ember legyen képes kezelni a kudarcait, különösen, ha közben eltelt 20 év.

Az európai kultúrember írhat bármilyen kritikát, amiben a saját – már már kóros – frusztráltságában képzelt/kijelölt legfőbb ellenfeléről leveszi a keresztvizet is.

Az európai kultúrember azonban belátja, hogy nem folytathatja tovább az évtizedek óta tartó vitát, ha a vitapartnere már nem tud visszavágni és nem takarózik azzal, hogy „Előadásom első szövegváltozata 2011. július 6-án keletkezett, Makovecz Imre halála előtt majd három hónappal.„.

Az európai kultúrember nem rúg bele a koporsóba és nem gyalázza az alig 3 hete az árnyékvilágba költözőt.

Az európai kultúrember ilyenkor inkább fejet hajt és azzal búcsúzik, hogy „a kettőnk közötti vitát sajnos már sohasem tudjuk lezárni, okafogyottá vált, nyugodj békében!”

Miért szégyelljük kimondani, hogy ifjabb Janáky István nem volt képes európai kultúrember módjára viselkedni?  

Ez a fickó tényleg azt gondolja, most jött el az ő ideje, 20 év sikertelensége után most végre beviheti a döntő találatot? Ehhez kell opponencia, stílustani eszmefuttatás?

Nyilvánvalóan nem arról van szó – ahogy azt páran meg is jegyezték már – hogy ne lehetne egy ilyen életművet megvizsgálni, igen erős és mélyreható kritikával illetni, kielemezni a hazai és az egyetemes kultúr- és építészettörténet szempontjai szerint, de mindennek megvan az ideje, a módja és a formája.

Honi építész celebjeinknek – az élen ifj. Janáky Istvánnal – pedig ideje volna tudomásul venni – akár tetszik ez nekik, akár nem – hogy Makovecz Imre volt a XX. század egyik,  ha nem a legnagyobb hatású és legeredetibb építésze.

Persze érteni vélem, hogy sok építész ezt féli kimondani, pedig jó volna, ha nem sokat késlekednének ezzel, mert már nemcsak a belterjes építész csevejektől távoli hazai „laikus” társadalom, hanem a nemzetközi építész szakma is már régen neki adományozta ezt a címet. A miénkénél szerencsésebb építésztársadalommal rendelkező országok örömmel tudnák közülük valónak őt, bármely nemzet büszke lenne rá, ha ilyen építésze lehetett volna.

Nem kell az építészetét, mentalitását, politikai oldalválasztását szeretni vagy tisztelni, de azt, amit erős ellenszélben, jórészt egymaga létrehozott, azt igenis el kell ismerni.

Makovecz előszeretettel használta az építészeti alkotás folyamatára a „dráma” szót. Erre jön valaki és simán ledísztettervezőzi őt, pedig az építészet drámájának képzeletbeli színházában neki legfeljebb csak a díszletek tologatása juthatna, míg színpadon az előadás igazi főszereplői olyan építészek lennének, mint pl. Makovecz Imre.