fotó: Wikipédia

Az építész szakma helyzetéről szóló sorozat 4. részében érinteni kellene az építésztársadalom „rétegződését”.

Lássuk be, kevesen vannak az igazán eredeti és tehetséges építészek, nem teremnek minden bokor alatt. Az ő épületeik láttán nem szükséges hosszú, bonyolult és érthetetlen filozofálgatástól hemzsegő „építészeti hitvallást” (építészeti halandzsát) olvasni ahhoz, hogy el lehessen dönteni, van-e bennük eredetiség, teljesitik-e a velük szemben támasztott elvárásokat és hogy illeszkednek-e a környezetükbe?

A probléma akkor adódik, amikor ezen első vonal után következő, 2. vonalbéli garnitúrának egyes tagjai úgy vélik, a produktum mellé már sok szöveget is kell csomagolni, hogy kitűnjenek, mi több mindenki számára úgy tűnjön, mintha hasonlóan tehetségesek volnának, mint a legnagyobbak.

Nálunk sincs ez másképpen, bár már a hazai Top 10-et is nehéz volna kitölteni nevekkel. Utánuk egy 100-150 fős „krém” jön, akik ott vannak a legfontosabb posztokon, vezetőségekben, egymás kiállításait nyitják meg, egymás könyveinek írják meg az előszavát és a méltatását, egymás zsenialitását éltetik (ma én dicsérlek, holnap te engemet). Őket követi egy nem túl nagy létszámú réteg, akik bár nem akarják megváltani a világot, egyszerűen csak jó házakat terveznek, keveset publikálnak, csendesek és kevesen ismerik őket.  Végül pedig van a maradék 7-8 ezres tömeg, amelyik simán, csendben, a publikum számára észrevétlen teszi a dolgát.

A fentiek alól üdítő kivételt jelentenek a fiatal tehetségek, akik szerencsére kilógnak ezekből a skatulyákból és remélhetőleg viszik is valamire. Egyre több pályázatban találkozni korábban nem ismert nevekkel, akik szinte még alig hagyták maguk mögött az iskolát, máris bizonyították, jó pályát választottak.

Számos módon lehetne az építésztársadalmat vizsgálni, osztályozni, bemutatni a szekértáborokat, az építészdinasztiákat, de ez egy önálló tanulmányt igényelne és nem is igazán férne bele a kooseptar.hu profiljába.

Mi sem kapcsolódhatna jobban a fentiekhez, mint az, hogy épp most olvasom döbbenten, miképpen sikerült gyalázatos és gusztustalan módon belerúgni az alig pár hete halott M.I.-be. A történet sajnos nagyon is idevág. Aki elkövette, nem más, mint egy olyan érthetetlenül túlértékelt építész, aki leginkább abból élt a szakmai pályafutása során, hogy a neve megegyezik az apjáéval (aki a 50-60-as évek egyik legjelentősebb építésze volt és akinek a munkásságában számos fontos épület található).

A fia esetében különösen igaz az, hogy aki nem tudja, az tanítja. Nos elég megnézni a név örökösének az „életművét”, hogy megkérdezzük, mire fől ez a nagy arc? Életében talán egyetlen alkalom volt, amikor felfigyeltek rá, az un. lepkeházára:

most szeptember írtam épp erről: ” … Az építésztársadalom és a “műveletlen” köznép közötti szakadékra jó példa volt a Makovecz-féle sevillai pavilon és a  jellegtelen és ötlettelen “lepkeház” fogadtatása (itt és most tekintsünk el attól “az apróságtól”, hogy miképpen is került képbe M. I.). Persze ez utóbbi, a lepkeház volt a progresszív, a haladó, az igazi. Mármint az építésztársadalom magát krémnek tartó részéről. Mindenki más komplett hülyeségnek tartotta. Kész szerencse, hogy nem az épült meg, az egész világ rajtunk röhögött volna. Makovecz pavilonja viszont abszolút világsiker lett. … a laikus közvélemény sokkal többre tartja a munkásságát, mint a különféle izmusokba és divatirányzatokba végzetesen belegabalyodott építész szakma. Egy hozzá fogható kaliberű építésznek minimum tanszéke van nálunk szerencsésebb országokban…”

Persze tudom, nem volt igazán elegáns módja, ahogy aztán végül is M.I.-nek adták a megbízást, de nem kell elmélyedni az építészet nagy mélységeiben, hogy lássuk, a lepkeház alkotója még csak egy napon sem említhető M.I.-vel. Semmilyen vonatkozásban.

Ifj. Janáky szégyellje magát, amiért a halálában próbál belekötni olyasvalakibe, akinek a tehetségét még csak meg sem közelíthette, védekezni pedig már nem tud. Igen szánalmas és pitiáner visszavágás ez Sevilla-ért. Ugyanakkor legalább ennyire szégyellje magát az a szerkesztő is, aki úgy vélte, most, a temetés után pár héttel aktuális ezt az írást leközölni. Vargha Mihály ezt egészen biztosa nem engedte volna.

[poll id=”46″]