Ahhoz, hogy értsük és megismerjük falvaink kialakulását, érdemes elolvasni a Falufejlesztési Társaság oldalán megjelent írást, A magyar falu építészeti hagyománya címmel: Idézem:

„Megjelöltük a fogalmat, a falu építészeti hagyományát, amit a népi építészetből vezettünk le. De fontos tudni, ez még csak nem is a népi, falusi építészet eredménye vagy sajátja.

A háromhelyiséges – középen konyha – nyeregtetős ház nem a népi építkezés fejlődéseként érett be a XVIII-XX. századokra. Létezett a középkorban is középnemesi lakóházként, plébánosok, iskolamesterek háza is ilyen volt, Szent Margit kolostorbéli háza is a Nyulak-szigeti zárdában, régészeti adatok szerint.”

Nem véletlenül szokták azt mondani, hogy egy falu megmaradásának igazából 2 záloga van: legyen helyben iskola és legyen orvos, magyarán legyen meg a lehetőség az ott élésre a gyerekeknek és az időseknek is. Van egy harmadik is, ami legalább ennyire fontos és a mai írásban leginkább ezzel foglalkoznánk, a megélhetéssel, a munkalehetőségekkel. Természetesen nem hagyhatjuk ki a korszak emblematikus épületét, a 10×10-es kockaházat sem.

A 60-70-80-as években a falvak működésének, az árutermelésnek, a foglalkoztatásnak és még sok minden másnak is a helyben működő tsz-ek és állami gazdaságok voltak a motorjai, ha úgy tetszik a KIJELÖLT motorjai. A mezőgazdaság meghatározó ágazat volt, de a falvakban túl is nőtt eredeti keretein. A 80-as évekre túlléptek a puszta mezőgazdasági termelésen és egyre több ipari jellegű melléküzemág kezdte meg a működését. Ha szélsőséges példát akarnék hozni, ott van pl. a Bábolnai Állami Gazdaság, amelyiknek igen komoly növény és állatvédelmi részlege alakult, mi magunk is terveztünk nekik anno Kőbányára egy „tiszta tér” technológiás vakcinaüzemet, de ugyancsak ők voltak azok, akik a legelején lehetővé tették egy vegyesvállalati konstrukcióval a McDonald’s magyarországi térnyerését.

A korábbi gépjavító állomásokból (személy)autójavító üzemek, az élelmiszer feldolgozásra konzerv, savanyító és hűtőházi kapacitások létesültek. Számos nagyvárosi cég hozott létre falvakban bedolgozó üzemeket. A falun mindenki dolgozhatott, aki csak akart.

A tsz mellett a háztáji jelentette azt a biztonságot, amivel az élelmiszerek területén a háború előtti és közvetlen utáni időkhöz képest nagyrészt már nem volt szükség a teljes önellátásra, hiszen a városokkal együtt a falvakban is megjelentek a nagy ellátó kereskedelmi vállalatok ABC-i (aki esetleg nem tudná: Alapvető Beszerzési Cikkek rövidítése) illetve a fogyasztási szövetkezetek (ÁFÉSz) bolthálózata. Ez utóbbi már nem kizárólag élelmiszereket, hanem ipar- és mezőgazdasági cikkek, eszközöket is árusított, mi több vendéglőket, kocsmákat is üzemeltetett.

A 70-es évek második felére a falu, legalábbis ellátási téren, igencsak közelített a városokhoz. Bár a teljes önellátásra már nem volt szükség, a falusi porták szükséges tartozéka maradt a baromfi és a sertés, de pl. a takarmányt már nem maguk állították elő kizárólagosan, hiszen ahhoz komoly méretű SAJÁT földterületre lett volna szükség. Mind többen táppal etették az állatokat, hiszen a nagy állattartó telepek ellátását mindinkább takarmánykeverőkből származó táppal látták el, így adódott, hogy a háztájiban is egyre többen ezt használták. A házakhoz tartozó pár száz négyszögölös telkek pedig – ahogy korábban sem soha – nem pihenésre szolgáltak, hanem a veteményes, gyümölcsös kapott helyett. Sokak számára a piacozás jelentette a kereset kiegészítést.

A megjelenő üzletek, szolgáltatóipar, a szociális ellátás intézményei (bölcsőde, óvoda, idősek otthona…stb) nem csak az ellátás színvonalát jelentették, hanem számottevő munkaalkalmat is jelentett elsősorban az asszonyok számára.

Mindez a hosszú felvezetés azért is volt szükséges, mert azt kell látni, hogy a háború utáni konszolidációt követően a klasszikusnak ismert falusi élet jelentősen megváltozott. A háború előtti teljes önellátás és „magam ura vagyok” után az általános foglalkoztatás és az egész társadalomra szétterülő egyforma „szocialista jólét” a többség számára közel hasonló életszínvonalat jelentett és persze biztosított. Míg azonban a háború előtt a nagygazdák és a kisgazdák, a 60-as években a tsz-ek és az állami gazdaságok jelentették a mezőgazdaságot, a korábbi gazdák alkalmazottak lettek.

Mindezen változások hatásai megjelentek a falusi épületekben is. A hagyományos munkavállalói (és nem vállalkozói) életforma nem hagyta érintetlenül az épületek kialakítását sem. Az új épületek legnagyobb része a korábbi hagyományokkal gyökeresen szakító típustervek alapján épült meg, ahol a belső elrendezés már sokkal inkább városias jelleget mutatott és végleg szakított a hosszúkás, lineáris parasztház elrendezéssel, amiben még a színtiszta racionalitás és takarékosság fogalmazódott meg és ami évszázadok alatt alakult olyanná, mint amit ma már lassan csak egy skanzenben láthatunk.

A 70-es években épült a hazai lakásállomány legszámottevőbb része és ebbe beletartoznak természetesen a falvak újonnan épült sátortetős típusházai is (a kockaházak azonban „nem álltak meg” a falu határában, megjelentek a városok külső, kertvárosi területein is). Ma ezek a házak határozzák meg a legtöbb falu utcaképét, ezek azok a házak, amik nem valami szerves fejlődés során, hanem a típusterveket készítők a szocialista faluról alkotott elképzelései szerint alakultak ilyenné.

Ezekben a házakban már nincsenek jelen a család gazdasági tevékenységéhez szükséges helyiségek, így a legtöbbször a 10×10 méteres kockaház mögé kerültek a legkülönbözőbb provizórikus megoldású melléképületek,nyári konyhák, fészerek, műhelyek, a baromfik és persze a disznóól is. Vonaton utazva – ahol általában jól látszanak ezek a falusi hátsókertek –  jól megragadható ezen lakóházak „kiegészítései”.

 … Az ötéves tervek sorra fokozták a lakásépítés ütemét az országban. Ennek eredményeként 1965-re 230 ezer lakást építettek, amivel közel egymillió ember kapott új otthont. Ezek java társasház vagy lakótelepi épület.

Ezzel párhuzamosan azonban 1945 után tetemes méretekben, gyakorlatilag azonnal elindult a családi-ház építkezés, azaz lakásépítés magánerőből. Évente megközelítőleg 30 ezer magánerős lakóház épült, amely az összes lakástermelés 60-65%-át tette ki.

Ezt az arányt mind a pártállam, mind pedig az építészszakma rosszallóan nézte, annak ellenére, hogy a statisztikákban és ezáltal a Szovjetuniónak való elszámolásunkban is jól mutatott. Hogy miért? Az állam szívesebben látta volna polgárait városokban és társasházakban – a magánerős lakásépítés ezzel szemben megtartotta azt a hagyományos településtípust, amelyet ma falunak hívunk. A szakmabeliek többsége pedig az építészeti és kivitelezési minőség miatt emelte fel a hangját. A sátortetős, egyforma kockaházak sorra nőttek ki falvainkban, kiütve a ringből a sok száz éves múltra visszatekintő, organikusan fejlődött parasztházakat, és megbontva az akkori tipikus magyar faluképet. A probléma azonban túlnyúlt a falvakon: nagyvárosaink és Budapest külkerületeiben is megjelentek a „nemkívánatos elemek”. Ezzel gyakorlatilag kifordultak a felsőbb akarat célkitűzései: városunk peremei inkább kezdtek elfalusiasodni, mint a falvaink népe elvárosiasodni …

forrás: hg: A sátortetős kockaház leleplezése

további olvasásra érdemes cikk a témában: Kockaház és a városi életmód megjelenése vidéken

A korábban általános fésűs (vagyis hosszú keskeny telkes) beépítésű utcák helyét átvették a szélesebb telkek, ahol már nem oldalhatárra épültek a házak, hanem szabadon állóan. Mindezt felerősítette, hogy a közművesítés nagy költségei miatt kisebb, de nagyobb népsűrűséget eredményező telkeket alakítsanak ki. ahol mind kevesebb hely maradt a klasszikus gazdálkodásra. A mind szélesebb körben rendelkezésre álló közművesítettség lehetővé tette a központi fűtés, a gáz és a vezetékes csatorna használatát. Mindezek a falun korábban soha nem érzékelhető komfortot jelentettek az ott lakóknak.

A 80-as évekre a korábban meglehetősen hasonló életszínvonalon élő társadalmi csoportok közül páran kiemelkedtek és viszonylagos jómódot szereztek, aminek egyenes következménye az lett, hogy többek között az építkezéseikben is meg akarták mutatni ezt a fajta „gyarapodást”. Mindezt segítette a szinte korlátlanul felvehető, alacsony kamatozású hitel is. A „versengés” hatására pl. a lábazatok így lettek egyre magasabbak, míg aztán olyan magasságúak nem lettek, hogy sok épület alá szuterén vagy pince került.

Az épületeknek már szinte semmi kapcsolatuk sem maradt bármiféle gazdálkodással, sem a tradicionális paraszti életformával, leginkább azért, mert pont ez az életforma volt az, ami egyszerűen elillant.

Nem véletlen, hogy ebből az időszakból nem igazán ismert, hogy pl. bárki is szeretett volna hagyományos tornácos parasztházat építeni, hiszen sok helyütt épp ezek elbontása kellett ahhoz, hogy új ház épülhessen.

A 70-80-as években épült falusi házak pontosan tükrözték azt a fajta ideológiát, amit számukra kijelöltek. Ezzel a zárással jutunk el a rendszerváltás környékére, amikor a falun élők előtt egy új lehetőség jelent meg, ez volt az a pillanat, amikor a gazdák visszakapták a földjeiket.

De erről majd a következő részben írunk.

• Mi lesz a faluval? 1. rész
• Mi lesz a faluval? 2. rész
• Mi lesz a faluval? 3. rész
• Mi lesz a faluval? 4. rész