Akár gazdaságfejlesztésről, akár vidékfejlesztésről, akár a vidék megtartó erejéről esik szó bármilyen fórumon is, a „vidék”, a „falu” szinte minden esetben valamilyen lesajnáló, negatív kontextusban jelenik meg. Különféle falufejlesztési programok indultak, divat lett a nagyvárosi értelmiségieknek olyan közeg felemelkedését vagy egyszerűen csak a megóvását a zászlajukra tűzni, amihez vagy eleve nincs vagy már nincs közvetlenül (életvitelszerűen) közük, vagy korábban pont mindent megtettek azért, hogy kiszakadjanak onnan.

Furcsa ellentmondás ez, tudom, mégis létezik. Pár évtizede pl. budapesti értelmiségiek, építészek, szociológusok, néprajzosok egy egyesületet hoztak létre és egy Budapest melletti kis településen kibéreltek egy igazán autentikusnak tekinthető parasztházat, ahol megtartva az eredeti bútorzatot, a hétvégéken maguk hagyományos népi ruházatba öltözve próbáltak valamilyen hagyományőrzést megvalósítani. Sokan persze hitelesek voltak, mert hiszen a távoli, elnéptelenedő falucskából a fővárosba kerültek pl egy egyetemre és ottragadtak.

Meglehetősen furcsa volt látni, amint a fővárosi értelmiségiek népies ruhákba öltözve hagyományőrző húsvétot, Mikulást vagy éppen karácsonyi előkészítő kézműves napot tartottak, ahol a falusiakat tanították a gyertyaöntésre, csuhababák készítésére régi népdalokra és egyebekre.

Megfordult a világ? Igen megfordult a világ. Legalább is errefelé, ahol egyes kistelepülések vezetői az életminőséget ma is abban mérik, hogy sikerül-e megugraniuk azt a szintet, amivel a falucskájuk városi rangra emelkedhet. Olyan települések kaptak városi rangot az elmúlt 10 évben, amiről sohasem gondolnánk és ha végigmennénk egyetlen főutcáján meg lennék győződve, egy faluban járunk. Talán el kellene törölni azt a fogalmat, hogy város és falu és a továbbiakban csak „település” lenne?

Mondhatjuk úgy is, a falu kiment a divatból, a falusiak közül sokan sem szeretnék, ha egy „faluba lennének száműzve”. A falun élők közül egyre többen akarnak városias házat, amerikai konyhát, kandallót, a baromfiudvar helyett füvesített kertet hintaággyal és felfújható kerti medencét. Nem akarnak tornácos házat, mert az a szegénységre, a régmúlt szegénységükre emlékeztetné őket. Közcsatornát, kábelteleviziót, aszfaltos járdát, iskolát, rendelőintézetet, közeli mentőállomást és bevásárlóközpontot, mobilos elérhetőséget, 3G és mobil internetet szeretnének. Nincsen ebben semmi különös, másutt is pont ezekre vágynak az emberek. Mivel már évtizedek óta a legtöbben nem otthon a falujukban, hanem a közeli kis vagy éppen nagyvárosban dolgoznak, leginkább csak aludni járnak haza.

Mindeközben a városi létbe belefáradt családok elegük lévén a társasházak, panelek személytelen és önző légköréből, vidékre vágynak, tornácos parasztházba, ahol kútból lehet vizet venni, ahol pár tyúk kapirgál a kertben és tojják a reggeli rántottának valót. Sokan semmi másra nem vágynak, mint egyfajta idealizált parasztromantikába.

Természetesen van találkozási pont, hiszen a falvak mezőgazdasági jellegének eltűnése mellett sokkal inkább kezdenek hasonlítani a városok peremén kialakuló kertvárosi területekhez. Mindezek természetesen nem általában a falvakra értendők, hanem kizárólag a (nagy)városok körüli falvakra, ahol azok is találnak maguknak telket, házat, akik a városok ingatlanpiacáról már kiszorultak, részben azért mert megfizethetetlenek lettek a városi telkek, házak, részben, mert már alig vannak üres telkek.

 ————

” … A portfólió harmadik eleme a háztáji volt. Ez olyan helyeken, ahol a háztartást kert, állatok, esetleg a falu/kisváros végében szőlő, de minimum telek vette körül, akár jelentékeny bevételt is jelenthetett és segített egy sajátosan készpénz nélküli, vagy legalábbis alacsony készpénzhányaddal működő életforma kialakításához. A jómódú vidéki család 80-as évekbeli mintája a kettő, vagy akár háromszintes családi ház, hátul nagy kerttel, tyúkokkal, disznóval akár, a fészerben a szerszámokkal, hegesztőkészülékekkel felszerelt műhellyel, a település végében lévő kerttel vagy szőlővel ellátott mini-konglomerátum volt. Egy ilyen háztartás nemigen költött élelmiszerre, sőt inkább jövedelme volt belőle (tojás van eladó), autószerelőre, vagy bármilyen szerelőre, hisz apa vagy a nagyobbik gyerek mindent megcsinált. Az önellátásnak bámulatos fokát jelentette ez az életmód, amihez tegyük hozzá, hogy egy olyan kizsigerelt munkatempó is járult, ami világosan tükröződött már akkor a hazai egészségügyi és halálozási adatokon.

Mert habár valóban a 80-as évekre nyoma sincs faluhelyen a korabeli vályogházaknak, egyes térségekben családok, saját erejükből többszintes palotákat húztak fel utcaszám, ám emögött a legtöbb esetben ott van a munkaidő után még megragadott kapanyél, a sufniban hétvégenként összeütött szivattyú vagy átspirálozott generátor, vagy a januári szombat hajnalban levágott disznó. Apám, aki évekig hasonló stílusban élt és dolgozott ma is visszafojtott dühvel szólal meg, ha valaki szóvá teszi a falusi emberek műveletlenségét, blazírt megjegyzéseket téve a magamfajta társadalomtudósokra, akiknél a gondok ott kezdődnek, amikor 2 vödör vizet be kéne hozni a házba. És valóban, ő egy olyan generáció tagja, akit ha egy mezőn magára hagynak egy pár teherautónyi nyersanyaggal, mire visszajössz ott egy ház fog állni, aminek teraszán semmibe révedő tekintettel sörözik, s ujjával a betont tapogatja, hogy a hétvégén még talán húzunk rá egy réteget.

A portfólió negyedik eleme a magyar közösségekben máig mély gyökerekkel bíró közösségi és családi transzferek átláthatatlan, vagy éppen patikamérlegen nyilvántartott rendszere. Mert ide tartozik a „Józsi add már kölcsön az utánfutódat, leugrunk Hevesre azért a kompresszorért”, a disznóvágás-kori kóstoló, a lagzira vitt sütemény vagy a kalákában épülő ház, a romantikus betonozás és az elmaradhatatlan szüret. Családon belül a nyugdíjból a kollégista zsebébe tömött százasok majd ötszázasok, az üzemi konyhák méretével vetekedő vasárnapi rántott húsos, uborkás ebédek a nagyinál, a városból lehozott gyógyszer és a rekeszszámra visszavitt paradicsom meg befőtt, a betegápolásra gyerekvigyázásra érkező nagynéni, az egymásnál nyaraló unokatestvérek.

Ez a magyar megélhetés portfoliója, ami ha egyszerre sikerült alkalmazni őket, szerencsés helyeken akár virágzó vidékeket hozott létre és tartott fent a hatvanas évek közepétől egészen a 80-as évek végéig.

A rokkantnyugdíjként ismert rendszer tömegesen elterjedve tulajdonképpen ebbe a szövetbe teljesen szerves módon illeszkedve jelenik meg a 90-es évek elején. Mégpedig úgy, hogy a rendszerváltással az egyik napról a másikra megszűnő szocialista vállalati rendszer jelentette láb esik ki a képletből, aminek egyik lehetséges, szinte bátorított pótlása a rokkantnyugdíj, amit gyors, eleinte (és aztán még sokáig) zökkenőmentes leszázalékolási procedúra előz meg. Vegyük észre, hogy mind a főállásból származó jövedelem, mind pedig az azt később kiváltó rokkantnyugdíj csak apró szelete a megélhetést végül biztosító portfoliónak és nincs közvetlen köze ahhoz, hogy ezért a megélhetésért ki mennyit dolgozik, mert a munka (ha valaki itt életben akar maradni) akkor sem szorítkozik pusztán a munkahelyre a magyar ember számára, ha van neki munkahelye. Ebből az is kiderül, hogy akinek nincs, aki kényszerből (és a legritkább esetben lustaságból) transzferjövedelmekkel váltotta fel korábbi munkajövedelmét, az nem jelenti azt, hogy innentől ne dolgozna/termelne/szolgáltatna pusztán átrendezte portfolióját és más módon biztosította azt a keveset, amit korábban számára leginkább munkajövedelemként fizettek ki.

Abban az adatban, hogy milyen alacsony a hazai foglalkoztatottság aránya, az is megjelenik, hogy milyen kétségbeejtően kevés, valójában értékteremtő tevékenység minősül ma munkának Magyarországon. XIX. századi Nyugat-Európára kitalált rigid kategóriákkal (teljes munkaidős bejelentett állás a hozzá kapcsolódó társadalombiztosítási jogosultságokkal) próbálunk életben tartani XXI. századi kelet-európai rendszereket.

A leszázalékolás lehetőségének választása nem pusztán egyéni ügyeskedés, és nem csak korrupt bizottsági orvosok megkenhetősége. Egyrészt nem volt túlságosan nehéz a rendszerváltás nagyüzemeinek, TSZ-eienek, bányavállalatainak tömegével szélnek eresztett munkásai között leszázalékolásra okot adó egészségügyi problémát találni. Másrészt a leszázalékolás a 90-es években tudatos ám kimondatlan társadalompolitika, a kuponos privatizáció magyar verziója, ahol habár a korábbi kohóüzeméből tulajdonrészt senki nem kap, de mai áron havi kb. 30000-ret igen, amolyan életjáradékként, amit elnevezünk rokkantnyugdíjnak. Megint egy példa arra micsoda hagyományai vannak nálunk annak, hogy hihetetlen tartalmakat tudunk ismert elnevezések mögé rejteni, amiknek azonban valójában semmi köze nincs az adott fogalom eredeti jelentéséhez … „ forrás