fotó: Flickr

Az évenként megjelenő belvíz mellett talán még nagyobb károkat okoz a szintén menetrendszerűen érkező árvíz. Minden évben végignézhetjük, hogyan menekítik a lakosságot és ingóságaikat, hogyan sodorja el a jószágot az árvíz, hogyan lesz az enyészeté egy élet munkája. Évente meghirdetik az aktuális segélygyűjtő akciókat, lehet emelt díjasan telefonálni, lehet gyűjteni a használt ruhát, lehet pumpolni a (gazdag) cégeket. Mindez persze így nagyon cinikusnak tűnhet, pedig nem annak szántam. Minden évben van, aki elmagyarázza, hogy ez bizony a Kárpát-medence, a legtöbb folyó nem itt duzzad ekkorára, viszont a baj itt keletkezik. Nyilván lehet remek táblázatokat és infografikákat készíteni arról, hogy mennyi a Magyarországra érkező víz és mennyi a távozó. Lehet 100 féle indokot keresni arra, hogy miért sújt minket az árvíz, és hogy ez elkerülhetetlen, mert a természet….blablabla.

Itt és most nem az 10-20 évenkénti csúcsokról beszélek, hanem a megszokott évente jelentkező árról. Ezt is úgy kommunikálják a hivatalos szervek, mint a belvizet, valamiféle csapásként, pedig árvíz 300 éve is volt és jövőre is lesz. Nincs ebben semmi meglepő. Ami a meglepő, hogy ezt minden évben hogyan etetik meg velünk és mi ezt mindig benyeljük.

Ahogy az már az eddigiekből is kiderült, nem vagyok vízügyes, sem árvízvédelmi szakértő, viszont laikusként azt látom, hogy az árvíz „válogat”. A nagy településeket valamiért megkíméli. Nem emlékszem, hogy mostanság Szegeden, Szolnokon, Győrben vagy Baján ki kellett volna bárkit is telepíteni, akinek elmosta volna a házát, hogy öreg nénikéket interjúvoltak meg az összedőlt háza előtt és mutatták volna a romok között a hajdan volt, megbarnult esküvői képét. Ezzel szemben a többség számára ismeretlen nevű településekről tudósítanak, „ahol hát mindent elvitt a víz, odalett mindenünk”. Évek óta, de mondhatnám évtizedek óta. Tudják, hogy jön az ár, megkockáztatom tudják, hogyan kellene védekezni is ellene, mégis inkább csak heroikus homokzsákozás lesz az egészből.

Azt mondják sokba kerül. Évente akár 100-300 milliárdba is, akár 10 éven át. Sok pénz? Sok pénz. De mi a sok? És miért, kiért sok? A nagyvárost, a megyeszékhelyet meg kell védeni, ha éppen Bp-ről volna szó egy extra árvíz kapcsán, az 500 milliárd sem volna sok. Szóval hogyan is van ez? A kis „vacak” falvakért, kisvárosokért nem kár, adunk pár tízmillióért homokzsákokat, meg a hadsereg néhány járművét aztán oldják meg, ahogy tudják. Kimegy pár öltönyös egy-egy Q7-essel fényképezkedni, majd megígéri a kamerába, hogy a haza egy emberként mellettük áll, lesz pénz paripa és fegyver. Hosszasan ecseteli, hogy épp most alakult meg egy munkabizottság a helyzet értékelésére és akik ki fognak majd dolgozni egy hosszútávú tervet, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Majd beszáll az elegáns autóba és el. Többet nem is látják, de azt sem, amit megígért.

árvízadó: https://index.hu/gazdasag/vilag/2011/01/28/arvizado_ausztraliaban/
Ideiglenes árvízadót vet ki az ausztrál kormány a múlt hónapban kezdődött, harminc ember életét követelő árvizek utáni helyreállítási munkák finanszírozására – jelentette be a BBC tudósítása szerint Julia Gillard miniszterelnök. A 12 hónapra szóló szja-emelést az évi 50 ezer ausztrál dollárnál (49,7 ezer USA-dollárnál, azaz durván 10 millió forintnál) többet keresőkre terhelik, kivéve azokat, akiknek kárt okozott a természeti katasztrófa. Az 50-100 ezer ausztrál dollár között keresők adókulcsát 0,5, a 100 ezer feletti jövedelmekét egy százalékkal emelik, amiből összesen 1,8 milliárd ausztrál dollár, vagyis 360 milliárd forintnyi bevételt várnak – számolt be a Napi Gazdaság.

Mivel nem vagyok vízügyes, nem tudom a megoldást, de már számos megoldás megfogalmazódott, amiről olvasni lehetett és amik a szakemberek szerint is megoldást jelenthetnének. Bizonyára tudomásul kellene venni, hogy bizonyos eddig megművelt területeket sajna vissza kell adni a természetnek, legalább az árvíz idejére. Olyan ideiglenes tárolókat kellene kijelölni, ahová ki lehet ereszteni a megáradt folyó vizét, természetesen olyan helyre, ahol emiatt nem pusztulnak el házak, értékek. Évszázadokon keresztül ez történt a folyók vizével, igaz spontán és nem tervezetten. A folyószabályozás nem lett befejezve, ezt ma már mindenki elismeri. Épp ezért kellene végre egy megnyugtató megoldást találni, mert – ahogy a belvíz kapcsán is írtam – ez évente megismétlődő bajok és tragédiák forrása. A helyreállítás, az ideiglenes, rövidtávú védekezés pedig a végleges megoldás helyett ablakon kiszórt pénz. Ha nagyon cinikus volnék, azt írnám, lehet hogy elég volna, ha egy miniszter közvetlen családja vagy rokonsága érintett lenne egy árvízben, annak a területén bizonyára előbb vagy utóbb találnának megfelelő megoldást, pénzeszközt és kapacitást is.

A budapestiek bizonyára tudják, hogy a XIII. kerületi Pozsonyi úton mikor szűnt meg a villamos közlekedés (mellesleg itt járt az utolsó nyitott peronú villamos) és mikor szüntették meg a macskaköves, pontosabban a sárga színű keramzit burkolatot? Nos akkor, amikor Szépvölgyi Zoltán elvtárs (1920-2006) – aki 1971–86 között a Fővárosi Tanács teljhatalmú ura volt – a Pozsonyi út egyik elegáns lakóházába költözött és éjjelente nem tudott aludni a macskakő és a vicinális villamos okozta csörömpölés miatt. Mivel ez a helyzet „tarthatatlan volt” igen gyorsan megszüntették a villamost, helyette modern trolibuszokat telepítettek oda, az utcát felújították és leaszfaltozták. Azóta aztán városszerte az járta, hogy „bárcsak a mi utcánkba is költözne be egy fejes, lenne rendes út / gázvezeték / csatornahálózat / közvilágítás / télen hókotrás  (a nem kívánt törlendő).

Jobb lenne persze, ha  mindez valamiféle tervszerűen megvalósuló védekezés, pontosabban megelőzés lenne. Ez ugyanis a állam feladata. Többek között az állampolgárainak a védelme. Itt nem tud mit tenni a civil, az érintett, ő legfeljebb az elszenvedője az egésznek. Méltatlan dolog számon kérni hogy kinek volt biztosítása és kinek nem és akinek nem volt, annak majd „keresnek valami megoldást”. A efféle vis major esetén az államnak kellene részben jótállni, mert nem tudta megvédeni az állampolgárait. Továbbra is hangsúlyozom, mindez csak arra az esetre értem, ha nem tett meg mindent az állam. Nyilvánvalóan vannak olyan katasztrófák, amik ellen nem lehet mit tenni, de akkor csak ezeket nevezzük valóban vis mayor-nak.

A főváros és az egyre növekvő nagyvárosok példája mutatja jól, ha az állam nem tudja biztosítani az állampolgárainak a megfelelő lakhatási körülményeket, pontosabban elemi szinten nem védi meg pl. az árvíztől, akkor előbb utóbb az ott élők fel fogják adni és beköltöznek a közeli (nagy)városba, ami további problémákat fog szülni és generálni. Ha nem csak elvekben, hanem a mindennapokban is az a deklarált cél, hogy biztosítsuk az egyes települések megtartó szerepét, azért tenni is kell azoknak, akiknek ez módjában áll. 100 és 100 milliárdokat durrantunk el holmi teljesen felesleges Grippenekre, miközben családok százai szenvedik meg évről évre azt, hogy az állam nem gondoskodik róluk.

Tudom, mindez közhelyesen hangzik, de a visszatérő árvizeket elszenvedők számára mielőbb megoldást kell találni.

az eddig megjelent írások:

• Elkerülhetőek a katasztrófák? | a belvíz
• Elkerülhetőek a katasztrófák? | az árvíz

Ne menjenek messzire, mert a következő írásban – persze ha egyáltalán érdekli Önt, kedves Olvasó – a legutóbbi löszös talajomlásról próbálom összeszedni magamban mindazt, ami eddig bennem vélemény formájában lerakódott.