2008. májusában a fenti címmel írtam a Szépművészeti Múzeum bővítése kapcsán kipattant botrányról. A nyílt tervpályázat helyett lemutyizott meghívásos „valami” és a nyertes terv kiválasztásának módja a szakma számos képviselőjénél kiütötte a biztosítékot. Mindez azért is kapott ekkora figyelmet, mert mára szinte az összes komolyabb állami beruházást hasonló botrányok kísérik. A Kádár rendszer 40 éves kézi vezérlésű és urambátyámos ügyintézését a döntéshozóknak láthatóan nehéz levetkőzniük.

Bár a nyertes koncepció régóta ismert, a Szépművészeti Múzeum bővítése annak kapcsán került elő ismét, hogy a „nyertes terv” szerint a múzeum földalatti bővítésének megközelítését nem a főlépcsőn át, hanem a hatalmas főlépcső megbontásával gondolták megoldani. Íródott egy cikk Sisa József művészettörténész tollából ( Homlokzatból kulissza: nem lehet ezt másképp megoldani? ), aki mindezt átgondolásra ajánlotta. Az építészfórumon kibontakozott vitában elhangzottak érvek mellette és ellene is. A tervet támogatók reakciói között számos fedezhető fel, miszerint joga van egy ma élő építésznek újraértelmezni, belenyúlni egy ilyen kiemelt helyen található (és a támadóik szerint végül is egy értéktelen) épületet szerkezetébe, homlokzatába, egységébe.

Persze olyan is akadt, aki a következőket írta:

„Miért kell húsz méter széles lépcsö egy két méter széles kapu megközelítéséhez? Belépve pedig egy keskeny térbe lép az ember, látogatók tömeges fogadására alkalmatlan megoldásokkal”.

Ez talán már kommentárt sem igényel.

A legfrissebb hírek szerint a háttérben is megindultak a csatározások, aminek eredménye az lett, hogy a jelenlegi koncepciót sikerült megfúrni, amihez nyilvánvalóan hozzájárult Ráday Mihály a NOL-ban megjelent írása is a Lék a lépcsőn címmel. Azt írja Ráday:

Vajon miért muszáj minden alkalommal megmutatnia egy építésznek – az előd munkáján – hogy ő is arra járt, s nyomot hagyott, mint egy graffitis? – kérdezte egy barátom. Miért megy át, mint a kés az olvasztott vajban minden kivagyi önmutogatás az építészeti tervtanácsokon? Ha ennyire könnyedén bánnak (el) a mai építészek az elődeik munkájával, vajh’ mit fognak tenni az újabb nemzedékek az övéikkel, azokkal, amikre most ők büszkék?

No igen, borítékolható a válasz. A megoldás sokkal egyszerűbb, nem fognak vacakolni az áttervezéssel, hanem egyszerűen lebontják őket és újat építenek a helyükre, ahogy tették ezt a volt Tervhivatal épületével és a Vörösmarty téri ORI székházzal is.

E munka kapcsán is jól látható, ha egy tervezést nem egy szabályos és alapos tervpályázat előz meg, ahol még van lehetőség a különféle megoldások alapos vizsgálatára (no pláne akár társadalmi vitára is, bár ez Mo-on elképzelhetetlen), amikor még értékvesztés nélkül lehet megvizsgálni a lehetséges megoldásokat, akkor ennek elmaradása minduntalan kisérteni fog.

Azonban bármennyire is egyetértek a terv ellenzőivel, ha arra gondolok, hogy egy ilyen kaliberű intézmény esetén is esetleges háttéralkukkal és kézi vezérléssel születnek meg a döntések, akkor nehéz megmondani melyik okoz nagyobb kárt?

Talán nem volt eléggé tanulságos és egyértelmű anno a Nemzeti Színház kapcsán, hogy a hatalom beavatkozása milyen torzszülöttet eredményezett?